A világítótorony lábánál sötét van. (Japán közmondás)

A szerzetesek egyik délután összeültek az ebédlő kövezetén, teát iszogattak, hogy különféle történetekkel szórakoztassák egymást. Naga mester éppen arra járt, és megütötte a fülét, hogy az egyik szerzetestársa egy hatalmas harcosról mesél, aki hősi halált halt uráért. Naga letelepedett közéjük, lábát kényelmesen elhelyezte, majd megkérdezte a társát, hogy mi hősies volt a halálában. A másik elmesélte, hogy egymaga nekirontott kétszáz harcosnak, amikor látta az őrhelyéről, hogy közelednek hőn szeretett városa felé.

-Így tehát halála egy veszett kutyáéval lett egyenértékűvé – mondta Naga mester, miközben ujjait hosszú, őszes szakállán húzta végig – ha segítségért siet, és utána társaival együtt hal, akkor valóban nagy lett volna. De így csupán egy gyáva kutya.

Azzal Naga mester felállt, és folytatta napi teendőit. A teli teáscsészéje estig az ebédlő padlóján hevert.

„Hajlamosak vagyunk arra, hogy csekély bölcsességünkre támaszkodva, minden erőnket összeszedve ítélkezzünk, és bármilyen helyzettel megbirkózzunk. Ez gonosz, önközpontú gondolatokat állít a sors útjába, és bűnné válik.
Kívülálló szemével nézve, ez a fajta bölcsességünk hitvány, gyenge, szűk látókörű, mi több, túl tompa ahhoz, hogy szabadon cselekedjünk. Ha nem jut eszünkbe valami igazán fontos gondolat, jobb, ha egy bölcs emberrel tanácskozunk. A bölcs, akinek nem a saját ügye az eset, önzetlen és őszinte ítéletet hozhat, amely mindenképpen elfogadható. Az ilyen ítélet szilárd és meggyőző hatással van másokra; olyan hatalmas fához hasonlatos, amely számtalan erős gyökérrel kapaszkodik a talajba. Míg az olyan ítélet, amelyet az ember korlátozott bölcsessége hozott, a csupasz mező végtelen ürességében magányosan álló fához hasonlítható.”  (Részlet a Bushido-ból)